Féltem. Az élethelyzetemtől. Voltam nődokinál és látni vélt valamit a méhemnél. Ami sehogyan sem jó dolog. Ugye ez az a szerve egy nőnek, hogyha baj van, akkor tényleg nagy a baj. Petesejtet lehet donorba kapni, de méhed csak egy van. Vagyis nekem. Egy szó, mint száz, elküldött egy “műtétre”. Idézőjelben, mert effektive nem műtenek, csak ha kell, de altatnak és túrnak s megnézik mi van odabent. Valószínüleg nem véletlen az altatás…
Nagyon féltem. Az egésztől. A családnak meg se mertem mondani. Ettől mégjobban féltem. Mi van, ha nem ébredek fel? Vagy ha találnak valamit? Akkor örökre lemondhatok a saját gyerekről?! A jó(?!) Isten megint szivat?
Férjem mellettem volt, szabit vett ki, ebben nem volt hiba kivételesen.
Mégis… Hiányzott egy megnyugtató+. Valami… Az egész borzasztó.
Visszatérve… Reggel belémnyomtak egyből 2fájdalomcsillapítót meg egy frontint. Kiütött. Meg beütött. Nem vagyok ugye gyógyszerekhez szokva, meg nyugtató se kell és hát tudatmódosítókkal sem élek. Bejött az altató orvos, aki egy igazán kedves nagyis néni. Látván a félelmem, törődött velem és azt mondta, a műtőben csak jóra gondoljak, bízzak benne.
Erre a nyugtatós élmények közepette zokogni kezdtem. Viccesenek is találtam, h benyugtatózva mit sírok(ekkor kezdett hatni a cucc) Aztán megszállt a végtelen nyugalom. Azon gondolkoztam, hogy az agyam tudja,hogy félek, ám az érzés nem jön. Milyen érdekesen nyomja el ezt az a frontin….
Filozófikus énem jött elő.
Férjem végig fogta a kezem, ott ült mellettem. Ezt el nem tudom mondani, mennyire jól esett. A tudat,hogy ott van, nem morog, nem feszült (vagy legalábbis a nyugalomban nem láttam)
Aztán aludtam 1órát. Majd vártam 1et,de addigra éreztem, hogy kiment a hatás. És akkor jött a doki, hogy menjünk a műtőbe. Ott próbáltam jóra gondolni. Otthon…
De akkor bódítani kezdtek. Vénásan kapsz valami szöszt, amitől a plafont bámulva rájössz, hogy a tárgyak mozognak. Fura mód mozognak. Aztán ezt megbeszéled az altatós nénivel, és akkor mondja, hogy ok, most jön az altató. Aztán puff, filmszakadás. Lehet, hogy kivételesen jóra gondolhattam, mert nem sötétségre emlékszem. Valami képekre, de nem rosszra. Aztán a doktóre hangja rémlik, nyissam ki a szemem. Minden rendben, minden jó. Nagyon örültem!
Megkönnyebbültem. A méhem szuper 🙂 A férjem pedig mellettem,fogja a kezem,el sem engedte, már bóbiskol,de fogja…. Na,ez a béke. A nyugalom. Élvezem,míg tart. Inkább kicsit úgy teszek,mintha még aludnék, mert akkor fogja a kezem.
Úgy hiszem, kevés nő mondhatja el,hogy 3 napon belül ennyi dícséretet kap a méhére. Igazán jó érzés. Csak az ehhez vezető út nem volt az.
A legnagyobb feladat pipa. Még egy vérvétel és egy megbeszélés. Aztán indul a móka. Az utolsó nyugis napok. Mert jön az őrület.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: