Ha már az érzelmi háttér…
Meg fogjuk próbálni a tesót. Az ember valahol vérszemet kap. Igen ám,de… mindig a DE.
Elönt a sok kérdés, a sok vágy,a sok probléma és a félelem. Tudod, csak a szokásos…
Jómagam így is küzdök azzal,hogy vajon ismét megélhetem e majd a terhességet? Mert azt gondolom-most-hogy sokkal jobban tudnám megélni. -valamennyire talán lazábban, hogy a kislányom már tuti 🙂
Vajon a szoptatás csodáját első perctől újraélhetem e? Vagy ez volt az egyetlen alkalom az életemben és ennyi?
Valahogy olyan érzésem van,mintha kapkodnék vissza az időben,hogy mégegyszer lássam őt megszületni vagy mikor olyan kis cuki volt egy hetesen… Nehezen engedem el,hogy nő. Olykor nagyon várom,hogy már tudjunk jobban kommunikálni, máskor meg azt érzem, hogy mi van ha ő volt az egyetlen? És így pikk pakk engedem elmenni az időt? Kb minden pillanatát videózom, fotózom és imádom. De ez olyan nehéz… Teher. Ez egy teher, amit lehet,hogy magam akasztok a vállamra. Nem tudom.
Lehet,hogy szembe kell néznem azzal,hogy mindig is több gyereket szerettem volna,de ez lehet,hogy nem így lesz?
Próbálom minden percét pozitívan megélni most is. Ám valljuk be- nem hazudok-vannak olyan pillanatok,sőt percek, hogy ordítani tudnék és ilyenkor lelkiismeretfurdalásom van. Hiszen annyit küzdöttem és most meg pl legszívesebben kimennék pár percre az életemből és elszívnék egy cigit és ledöntenék egy kis bort (amúgy nem cigiztem soha életemben és nem is ittam masszívan) Vagy éppen mikor legszívesebben ordítanék a pici bébivel,hogy “Mégis mi a bajod?”
Na ilyenkor írtó szarul érzem magam,mert hát hogy lehetnek ilyen gondolataim? De ezt el kell fogadni és agyban tudni kell,hogy ez a fáradtság, tehetetlenség frusztrációjának kettőse miatt van.
Talán emiatt is hiszem,hogy a másodiknál lazább,jobb lenne az egész. Hiszem… Biztos van,aki nevet. Nem tudom, csak hiszem 🙂
Visszatérve eredeti témánkhoz:
Nap,mint nap gondolkodok ezen: Vajon mi a nagyobb fájdalom? Sorozatosan sikertelenséget megélni vagy ha egy sikeres után nem sikerül…??????????????????????????
Ez egy óriási félelem.A pakliban ugyanaz van,mintha nulláról indulnál. Nincs sok különbség. Van, aki hisz abban,hogy a szervezet emlékszik és könnyeb így teherbe esni újra. Ámen. Így legyen. Nem tudom.
Parafaktor az idő is. Mikor vágjunk bele ismét? Mi sem leszünk fiatalabbak,bármennyire is nem foglalkoztat a kor és nem érzem magam öregnek és a férjemet sem, azért tudom,hogy megy ez.
Parafaktor a kislányunk is. Szoptatom. Most 2 hét bizonytalansága miatt (ugye a hormonkezelés és a szoptatás nem igazán kompatibilis) haggyam abba? Aztán meg rosszabb esetben tukmáljam vissza a cicit? De egyáltalán… Egy ilyen picinek hogy mondjam el,hogy bocsi,most nincs mert hobbiból szuratnám magam?! Vegyem el tőle és magamtól ezt az élményt idejekorán?
Hogy kellene ezt megoldani, hogy mindenkinek jó legyen?
És akkor ott van a nők leamortizált szervezete. A szoptatás,a szülés,a minden….
Nem,sajnos nem opció,hogy várjunk 2-3 évet.
Fejben a tervem az,hogy egy éves kora körül menjünk vissza tesóért. Talán addigra elég nagy és ügyes lesz, hogy valahogy megoldjam menet közben ezt a cici kérdést is segítséggel. Csodás szoptatási tanácsadónk van.
Magamat is fel kell tuningolni valahogy, hogy bírjam a kezelést. Még egyszer, utoljára…
Mosr sírok. Ezt a szót leírtam,végig se gondoltam. Ezek szerint már Freudi… Az ember egyszer biztosan eljut erre a pontra. És akkor minden fájdalom összegyűlik egyetlen szóba, minden kérdés, harag és keserűség.
-u t o l j á r a-
Vajon megélhetem e mindezt újra? Nem tudom ezt Nektek leírni és elmondani. Annyira szeretném újraélni! De rettegek, talán jobban rettegek így most, mintha nem lenne gyerek. Esküszöm ritka szar.
Úgy gondolom, ez is egy érdekes aspektusa lesz a lombiknak és biztosan vannak sorstársaim ebben is.
Úgy döntöttünk,időpontot kérünk a sikeres intézetbe még idejekorán. Ha beszéltünk a dottóréval, lejegyzem milyen újabb problémák és parák elé állít az élet. Már nem lepődök meg talán semmin.
Rohadt nehéz újrakezdeni!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: